A hűségről



Isten saját gyönyörködésére és szeretetének kifejezésére fajok ezreit, élőlények milliárdjait árasztotta ki magából a teremtett világban. Nem választott közülük pusztán egyet, amiben a többi hátrányára nagyobb örömét, vagy kedvét lelné, vagy aminek kevesebbet adna. 
   Később saját képére és hasonlatosságára megalkotta az embert, azt a lényt, amely az ő kicsinyített mása. De mennyiben jár el az ember az Isten(i)ség rendje szerint, ha örömét, gyönyörét, szeretetét egyetlen általa kijelölt lényre fordítja? Hiszen az Isten először teremtett embert, aztán férfit és nőt, de (pusztán) egymáshoz való kizárólagos hűségüket nem kódolta beléjük. 
   Egy helyen azt mondta, szaporodj és sokasodj, ehhez pedig legyél férfi és nő, de nem találunk arra vonatkozó tiltást, hogy ne gyönyörködj a mindenség egészében és csodáld, ami körülvesz, szeresd benne azt, amit csak képes vagy szeretni. 
   A hűség egy olyan elv, melynek be nem tartása egyes kultúrákban az embert sérti, ám önmagában mégsem több, mint az emberi törvénykezés fölérendelése az Isteni rendnek.