„A tömeg tudattalanságára semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy e pillanatban a világ urának hiszi magát, holott a halál torkában van. S még itt is ellenfeleit keresi. Azt hiszi, hogy győzelmét fenyegetik. Nem veszi észre, hogy amennyiben valaki szavát felemeli, azt az ő érdekében teszi. S néma szövetség van a tömeg tagjai között, hogy a veszedelmes lényt szabad és kell irtania. Tapasztalni a társadalom minden területén és teljesen egyöntetűen, hogy a tömeg hogyan nyomja el szisztematikusan, bár ösztönszerűen azt, akikben az újat megszimatolja. Ezt a lényt szabad leütni, szabad és kell kifosztani, elnyomni, megcsalni. Nem szabad szóhoz juttatni. Ehhez a néma szövetséghez való tartozás a tömeg ismertetőjele.”
A modern világkatasztrófa (ami már bekövetkezett)
Hamvas, esszéjét azzal a gondolattal kezdi, hogy a keleti asztrológia szerinti periodikus világidő felfogásra utal. A keletiek szerint kétezer év egy világhónap, 12 világhónap körülbelül 26000 év (tehát nem 24000, az eltérés oka a precesszió nevű csillagásztati jelentség). A keleti asztrológia összefüggést talált a csillagjárás és az emberi sors között. Az egyes világhónapok annyira zártak, hogy az egyikből való átlépés a másikba mindig kritikus, a világévek felénél pedig mindig nagy katasztrófák keletkeznek. Ilyen volt legutóbb Atlantisz elsüllyedése.
Ismét két világhónap közötti átmenet időszakát éljük, ismét életre kel az apokalipszis egy neme. Azonban a katasztrófa most nem egy természeti jelenséghez, hanem az ember szellemi mivoltának átalakulásához köthető, ugyanis az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép, vagyis a tömegtudat veszi át az irányítást. Ahogy Hamvas írja: „A tömeg uralma azt jelenti, hogy az egyéni, világos, értelmes, józan, tudatos tevékenység helyébe a tömeg zavaros, vak, homályos, tudattalan tevékenysége lép, és ezzel az egész emberi lét elhomályosul és elsüllyed.” Az egyén világos, következetes gondolkodása és tevékenysége helyett, a tömeg zavaros, tudattalan tevékenysége lesz mérvadó. Az egyszerű és értelmes elkezd függeni a vaktól és zavarostól, a magasabb az alacsonyabbtól. A tömeg szempontjából: „egy gondolatnak minél kevesebb világos igazságértéke van, a tömeg annál jobban ragaszkodik hozzá”, a tömegben a szenvedély, a vágy, az ösztön felszínre jutása válik lényegessé. A változással az ember pszichológiai helyzete is megfordul: „Ami felül volt, az most lekerül, s ami alul volt, az felmerül. A tudattalan jut fel, a tudat pedig le. Nem az értelem van fent, hanem az ösztön, nem a fény, hanem a homály, nem a paradiso, hanem az inferno, nem a magas, hanem az alacsony, nem a rend és a józanság, hanem a rendetlenség és a szenvedély.” Hamvas a jelenséget az özönvízhez hasonlítja, azzal a módosítással, hogy az most nem kívülről önti el az embert, hanem belülről tör fel és ki, a tudattalan ösztönök formájában. „Vízözön annyi, mint elmerülni a tudattalanban. Ma éljük ezt a belső vízözönt.”
„A tömegben az egyéni tudat megsemmisül.„ A tömeg tudatlansága pedig azt jelenti, hogy: „Izgékony, hiszékeny, egyoldalú, maradi, zsarnok, tompa, sötét, hisztérikus; intelligenciája, ítélete nincs, mérlegelni nem tud, könnyen meggyőzhető, még könnyebben vezethető és becsapható.” „A tömeg nem ítél, nem gondolkozik, nem szeret, nem próbál megérteni, hanem fél, őrjöng, bámul, meghódol.” – de mindenekfelett rombol. A tömeg a kultúrát semmisíti meg. Tömegállapotban az ember már nem maga hisz, hanem olyasvalamit követ, amit általában hisznek. Az ember már nem önálló individuum, hanem „azonosítja magát, nézettel, érzéssel, tettel, esetleg tárggyal, esetleg más emberrel.”
És, hogy mi ennek a következménye: „A kezdődő primitivizálódás kivétel nélkül mindenkit kikezd és aláás. A szellemet kioltja, az ízlést a legalsó vonalra szállítja le, a vallásból babonát csinál, az istenekből bálványt, a világos és józan gondolat helyét zavaros mítosz és bizonytalan reziduum foglalja el.”
Időben a történelem végén, szellemben az elején vagyunk
A tudomány megközelítése szerinti és a köznapi értelemben vett „primitív ember a kultúrember őse, alapja és kezdete.” – írja Hamvas. Kultúrember alatt itt a jelen emberét értjük. A tudomány és a közhiedelem tehát: „összetéveszti a primitívet a primerrel, és a vadat az archaikussal. Azt hiszi, hogy a primitív ember volt a magas ember fiatalkora, egyszerűbb foka, éretlenebb és kezdetlegesebb ideje.” Ugyanakkor a korai ember egyszerűbb, tisztább, világosabb gondolkodása és léte szembeállítható a modern ember bonyolult, zavaros, parttalan és tanácstalan gondolkodásával és létével. Hamvas szerint: „Amit általában mindenki elementárisnak érez és tud, és amiben saját életének igazi elemeit közvetlenül úgy felismeri, hogy azt kell mondania: ez az! – ezt az elementárist és ősit, kezdetet és prímért éppen nem a vadembernél találja meg, hanem a legmagasabb embernél, a géniusznál.” – vagyis a magát géniusznak vélő modern embernél. Azonban a zseniális ember közelebb áll a kezdetekhez, és ahogy időben a kezdeti embertől mind távolabb lépünk az ember léte annál zavarosabb, összetettebb, kétesebb lesz.
Hamvas szerint: „Az értelem nem egyéb, mint az emberi szerv és tehetség, amely a kozmikus rendet felismeri. A logika törvényrendszere a világ ősrendjének az emberi lélekben való jelentkezése. Logikusan gondolkozni nem annyi, mint szárazon, elvontan, mesterkélten, természetellenesen, hanem annyi, mint a világ rendjével összhangban gondolkozni: egyszerűen, következetesen, józanul és világosan.” A tudomány szerint e beállítódás az ősemberre jellemző, Hamvas véleménye alapján viszont a modern ember látlelete. Megállapítja: „A vadember nem az első ember, hanem a kései időkben lemaradt és megrekedt lény.” – „a primitivizálódás nem egyéb, mint a történetutáni lélek lezüllése."„Az ember, akit primitívnek hívnak, nem az idők legelejéről származik, hanem az idők legvégéről. Ez a történetutáni ember. Nem a nép ez, amelyből a történet kifejlődik, hanem a tömeg, amely a történet lezajlása után megreked és visszakorcsosul.”
A tömeg lázadása és kitörése nem egyéb, mint a tudattalan lázadása és kitörése, és így a visszafejlődés kezdete. A személyes, egyéni tudat kialszik, az egyén azonosítja magát valamivel, ami nem ő. A társadalomban észlelhető barbárság pedig csak a lélek világában lejátszódó katasztrófák látható jele.
Ekkor „A tömegnek már csak egyetlen utolsó életlehetősége van, és ez az anyag.” „A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, nem az, hogy szolgaságba süllyed, és hatalmasabb, nagyobb számú, erőszakosabb nép számára dolgoznia kell.” „A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, hogy primitívvé válik, hogy eldobja magától a tudatos gondolkozást és tudatos gondolkozót, s ezzel a tudattalanság óceánjába merül, így válik csőcselékké, söpredékké züllik…”
A legnagyobb rang, amit egy nép elérhet az, az, ha szellemivé válik, és „A szellem csak akkor aktív, ha magasabb erő, hatalom vagy isten szállja meg, egyébként üres, passzív, tehetetlen és terméketlen.” Az ember értékét függővé tenni attól, hogy milyen tárgyakat halmozott fel, birtokol, vagy alkotott, nem lehet. Csak sorsának tisztasága és az istenitől való megérintettsége lehet a mérce.
Hogyan kerülhet ki győztesen az egyén e helyzetből? Először is a helyzetet meg kell értenie. A leírt szituációt meg- és át kell élnie, majd magában legyőznie, átszűrve magán, pedig felülemelkedni rajta. Nem elrejtőzni előle, nem szemet hunyni felette, hanem megemészteni, átvilágítani s alászállni vele, de megerősödve és teljes tudattal a világosságba visszatérni.
És hogyan lássunk mindehhez hozzá? "Az új helyzetre való tekintettel a dolgok megértését újból kell kezdeni.
Vagy, ami még fontosabb: aki ebben az új helyzetben a dolgokat meg akarja érteni, annak az egészet elölről kell kezdenie.
És ami még ennél is fontosabb: az embernek még sohasem volt annyira szüksége az isteni értelem fényének segítségére, mint most, amikor a dolgok megértését újból és elölről kell kezdenie.” – szól a végső konzekvencia.
Hamvas Béla "A vízöntő" című esszéje itt olvasható: